Az özönvíz

AZOK, akik nem mentek be a bárkába, a megszokott módon folytatták életüket. Még mindig nem hitték, hogy eljön az özönvíz. Bizonyára még nevetségesebbnek találták, mint korábban. Ám a nevetésnek hamar vége lett.

Nagy hirtelenséggel esni kezdett. Szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna. Noénak igaza lett! De most már túl késő volt ahhoz, hogy bárki bemehessen a bárkába. Jehova jól bezárta az ajtót.

A víz hamarosan elborította a sík területeket. Nagy folyók gyanánt hömpölygött. Hangos robajjal döntött ki fákat, és sodort magával sziklákat. Az emberek megrémültek. A magasabban lévő helyek felé igyekeztek. Mit nem adtak volna érte, ha hallgattak volna Noéra, és bementek volna a bárkába, amíg még nyitva állt az ajtó! De most már túl késő volt.

A víz szintje egyre csak emelkedett. Negyven nap és negyven éjjel ömlött szakadatlan. A hegyek oldalán lehetett látni, hogy egyre emelkedik a víz, és hamarosan a legmagasabb csúcsokat is elborította. Tehát pontosan úgy, ahogy Isten megmondta, a bárkán kívül minden ember és állat elpusztult. A bárkában levők azonban biztonságban voltak.

Noé és fiai jó munkát végeztek, amikor a bárkát építették. A hullámok hátukra vették a bárkát, így az a víz színén úszott. Egy napon aztán elállt az eső, és kisütött a nap. Micsoda látvány volt! Mindenfelé csak tenger! Csupán a vízen úszó bárka emelkedett ki a környezetéből.

Az óriások eltűntek. Soha többé nem kerülnek elő, és nem ártanak az embereknek. Mindnyájan meghaltak anyáikkal és a többi gonosz emberrel együtt. De mi történt az apáikkal?

Az óriások apái nem voltak igazán emberek, mint mi. Angyalok voltak, akik lejöttek, hogy emberként éljenek a földön. Amikor eljött az özönvíz, nem haltak meg a többi emberrel együtt. A maguk alkotta emberi testet nem használták tovább, és visszamentek az égbe mint angyalok. De már nem tartozhattak az Isten angyalaiból álló családhoz. Így hát Sátán angyalai lettek. A Biblia démonoknak nevezi őket.

Isten azután szelet támasztott, és a víz apadni kezdett. Öt hónappal később a bárka megfeneklett egy hegy csúcsán. Még sok-sok napnak kellett eltelnie, hogy a bárkában levők kinézve megpillanthassák a hegycsúcsokat. A víz pedig egyre apadt.

Ezután Noé kiengedett a bárkából egy fekete madarat, egy hollót. Az elrepült, majd egy idő után visszatért, mert nem talált alkalmas helyet a leszállásra. Ezt többször is megtette, és mindig visszatért, hogy megpihenjen a bárkán.

Noé tudni akarta, hogy felszáradt-e a földet borító víz, ezért legközelebb egy galambot indított útnak a bárkából. De az is visszatért, mert nem volt hol leszállnia. Noé másodszor is elbocsátotta a galambot, és az egy olajfalevelet hozott a csőrében. Noé ebből megtudta, hogy a víz apadt. Harmadszor is elküldte a galambot, és az végre talált magának száraz helyet.

Isten most így szólt Noéhoz:

– Menj ki a bárkából. Vidd magaddal egész családodat és az állatokat.

Több mint egy éve voltak már a bárkában. El tudjuk hát képzelni, milyen boldogságot éreztek mindnyájan, hogy kijöhettek, és hogy életben voltak!